Bőcs KSC hivatalos honlapja - Bőcs, foci, utánpótlás, képek

- Milyen újra ,,kinn?"

Szakszon Gábor: - Kicsit furcsa. Újra kell tanulnom a valódi életet és vissza kell bele rázódnom. Én egészségesnek érzem magam, csakhát vannak bizonyos korlátaim.

- Pontosan hány napot töltöttél kórházban?

Szakszon Gábor: - Április 5-én kerültem be és mostanáig, tegnapig, október 26-ig. Ha jól számolom, kétszázhármat. Nagyon hosszú volt. Ezalatt csináltak két műtétet, egyet a hátamon, egyet a nyakamon, utóbbi beavatkozást követően rögtön tüdőgyulladást kaptam, át is kellett, hogy vigyenek az intenzív osztályra. Június 24-től pedig a rehabilitációs osztályon feküdtem.

- Férfiaktól nem szokás megkérdezni, ám ha megkérdezik, elegánsan titkolják: volt úgy, hogy sírtál?

Szakszon Gábor: - Igen. Bizonyos pillanatokban, amikor olyan érzések kavarogtak bennem és amikor nem igazán láttam kiutat.

- Biztos vagyok benne, hogy számtalan alkalommal feküdtél le és keltél fel a történtekkel...

Szakszon Gábor: - Lepergett előttem naponta, nem is egyszer. Sajnos, volt időm ezen rágódni.

- Mi maradt meg, mire emlékszel?

Szakszon Gábor: - A BKV Előrével játszottunk előtte, elhoztunk tőlük egy pontot. Hazaérkezés után aludtam egy kicsit, majd vitáztunk a párommal. Ezt követően elindultam Hidasnémetibe a szüleimhez, Ondó Janival, akit kitettem Göncön. Húsvét hétfő volt. Ez az összezördülés nem tett jót pszichésen, nem tudtam ép ésszel gondolkodni, aztán ittam is, meg bekötve se voltam. Gönc után nagyon gyorsan mentem a kocsival... Innen kiestek a dolgok. Az első pillanat az, hogy szednek ki a tűzoltók a hátsó ülésről, mert oda csapódtam a baleset során. Később olvastam, tudtam meg, hogy 180 kilométeres sebességgel ütköztem két fával és egy bokorral, az autó pedig a feje tetején landolt. A mentősöktől kaptam gyógyszereket a helyszínen, onnantól megint nincsenek emlékeim. A kórházban, az idegsebészeten kezdtem újból magamhoz térni.

- Amikor a bőcsi focicsapat vezetőivel, tagjaival találkoztam, mindig említették, hogy éppen hozzád készülnek, vagy tőled jöttek el...

Szakszon Gábor: - Nagyon köszönök nekik mindent, hogy foglalkoznak velem, gyűjtenek nekem. De nem csak ők látogattak meg: nézd, itt van a szobában az NB I-es berettyóújfalui futsalcsapat kis zászlaja, ezt Pallai Gabi barátomtól kaptam, aki ott kapus. A házasságom azonban tönkrement, szeptember 21-én elváltam, s volt párommal nem nagyon tartom a kapcsolatot. De milyen a sors. Megismerkedtem a kórházban egy nagyon kedves lánnyal, aki az anyukájához jött látogatóba. Ők nyújtottak segítő kezet és fogadtak be, itt az Avas-alján. Még friss a kapcsolat, de nekem már most sokat jelent.

- Mik az ismerősök, barátok, vagy éppen ismeretlen emberek reakciói? Biztatnak, vagy látsz rajtuk egyfajta szánakozást?

Szakszon Gábor: - Ez is, az is. Benn, a kórházban sokkal megértőbbek, türelmesebbek az orvosok, az ápolók, mindenki. A „kinti" világban azonban másképpen működnek a dolgok egy mozgássérült esetében.

- Mi az, ami leginkább hiányzik?

Szakszon Gábor: - A mozgás. Ha az ember minden nap edz, meccseket játszik, és utána tolószékben tétlenkedik, hát... Úgy, munkát nem igazán tudok végezni, és a kiszolgáltatottság rettenetes érzés. A kezeim viszont rendben vannak, ennek örülök.

- Néztél futballmeccset a kórházban?

Szakszon Gábor: - Volt benn televízióm, megnéztem a dél-afrikai világbajnokság összes meccsét. Meg annyi volt még, hogy két alkalommal elvittek a Bőcs itthoni bajnokijára, az Orosházával és a Békéscsabával játszottak a srácok. Ahogy figyelemmel kísértem a mérkőzést, működtek a régi reflex-ek, az ösztönök, kívülről nagyon rossz volt, hogy mozdulni sem tudok... Sokat nem lehettem távol, mert négy óránként katéterezni kell magam, hiszen mellkastól lefelé semmit sem érzek.

- Beugrott nekem két pillanat veled kapcsolatban, mindkettő év eleji. Az egyik, hogy a Borosi teremtornán milyen lendülettel focizol, a másik, hogy kis híján a DVTK-ban kötöttél ki, s ha az összejön, akkor most az NB I-ért küzdenél, küzdhetnél.

Szakszon Gábor: - Egy edzésen voltam Diósgyőrben, és Tóth Lacival, aki akkor ott dolgozott, abban maradtunk, hogy a nyáron visszatérünk rá. De már nem tudtunk visszatérni, mert az élet, amihez én is hozzátettem a magamét, közbeszólt.

- A minap Braun János, a Mozgássérültek és Barátaik Miskolc Városi Egyesülete elnöke nyilatkozta lapunkban, nagyon fontos, hogy legyenek céljaid.

Szakszon Gábor:  - Ha már szóba hoztad: köszönöm nekik, hogy kölcsönadták nekem ezt a kerekesszéket... Nyílván a múlton már hiába rágódnék, azon változtatni nem tudok. Most jó helyen vagyok, de jó lenne valamikor, a közeljövőben lakáshoz jutni, ahol bizonyosan át kell majd alakítani a WC-t és a fürdőszobát. Vannak elképzeléseim, nem vetettem el az iskolát és szeretnék dolgozni is, egy számomra alkalmas helyen. Bő hat hónap elment, lelkileg már jobb, az élni- és a tenniakarás is megvan bennem. Szeretném hinni, hogy egyszer felállhatok ebből a székből, annak ellenére, hogy a zárójelentésemen az van: „végleges az állapot".

Molnár István

(Forrás:  www.boon.hu , Fotó: Balázs Flórián)